A kezdet…
… egy őszi napon tudtam meg, hogy anya leszek.
Érdekes és egyben furcsa volt az érzés, amit megéltem e tény ismeretében: öröm és kétségbeesés.
A „Juj, de jó!” és az „Úristen, hogy fogom csinálni!” kettős egyvelege; a várandósság 9 hónapja alatt valamiféle várakozással teli vegyes izgalom vagy inkább félelem (?) lett az útitársam a férjem és a hasamban gyarapodó magzatom mellett.
Anyának lenni áldás és teher is egyben – nekem.
Áldás, mert egy misztérium része lehetek azzal, hogy életet adok valakinek.
Teher, mert felelősnek lenni azért, aki tőlem függ, nagy feladat, vállalás.
Nálam az anyává válás eufóriája jóval később jelentkezett csak, talán érthető is, ha azt mondom, hogy a gyermekem születése körüli bonyodalmak közepette – az akut rosszullétem folytán oxigénhiányos állapotba került – és az azt követő időszakban, a gyógyító terápiája során, erre minimális szabad vegyértékem maradt.
Apránként mertem/tudtam átadni magam az érzésnek:
A legelején annak örültem, hogy életben maradt, aztán a következő örömcsepp akkor jött, amikor három héttel a születése után, először a kezembe foghattam, utána a „végre itthon!”-lét hozott némi megnyugvást, majd pedig azok a lépcsőfokok, amikre fellépkedve együtt a segítőinkkel nagy eredményeket érhettünk el a fejlődésében, minek köszönhetően “újradrótozta” magát.
A kezdetektől fogva – mintegy énvédő mechanizmusként – a gyermekemre egészséges emberként tekintettem – a drámai diagnózis ellenére is -, valahogy zsigerből stoppoltam, elvetettem minden olyan bekúszó gondolatot, ami ennek ellenkezőjét sugallta volna.
Hiszem, hogy ő befogadó volt arra, amit kapott, kiegészítve azt egy hatalmas szeretet-burokkal.
Milyen volt a történteket megélni anyaként? Erre kétféle válaszom van:
- visszanézve: úgy vélem, ki lehetett bírni, meg lehet csinálni.
- ott és akkor benne lenni a folyamatban: őrjítő.
Emlékszem, annak idején – az inkubátora mellett állva – azt mondogattam magamnak, hogy én leszek a világ legboldogabb anyukája, ha ordítani fog egész nap, csak halljam a hangját és akármilyen csintalan lesz, az úgy lesz rendben.
Hááát, még ma is így gondolom ezt, némi hajtépéssel megspékelve, s egy cseppet átértékelve…
Évi