Á. jól van, maradt magántanuló. Heti 3 napot jár be az iskolába, tantárgyi foglalkozásokra és emellett a vele együtt 7 fős osztályban a szociális kompetenciáit fejlesztik társas környezetben a tanítóival. Autizmus szakirányon végzett gyógypedagógusok foglalkoznak velük. Ez most így jó neki, szeret a társaival lenni, szereti a tanítóit, a pedagógiai asszisztenseket. Tanulni utál, a feladathelyzeteket kevésbé kedveli, azért van, amivel lehet őt motiválni.
Nagy arculcsapásként éltük meg a férjemmel, hogy az alternatív/magán iskolákban nem kell a gyerekünk, mer’ csak… mer’ külön és kiemelt figyelmet igényel stb. Mindig lehet erre találni intézményi/vezetői/tanítói oldalról ezer indokot, amivel el lehet hajtani az adott családot.
Nem kell ehhez az állami integrációba (ha-ha, az vajon mi?) beengedni a gyereket, a “gyomorszájon rúgást” már ott megkaptuk, ahol a legkevésbé erre számítottunk.
Azt gondoltuk – ebben az illúzióban éltünk a férjemmel a tanulócsoportos lét megszűntéig -, hogy az alter/magán vonal azért az, ami, mert képes és szándékában áll mit kezdeni az úgynevezett MÁSsággal és SZOLIDÁRIS (utóbbi nálam már inkább szitokszónak számít, elvesztette azt a tartalmát, amire egykoron létrejött).
Nem baj, ugye, hogy hánynom kell attól a mentalitástól, ami egyre inkább a sajátjává kezd válni az alter/magán világnak IS, az össztársadalmi közönnyel karöltve – vagy az oktatási intézmények ezen szelete mindig is „húspiac” volt, csak eddig nem esett le a hályog a szememről.
Hogy lehetséges az, hogy a kerületünkben lévő egyik magániskolában a tanulócsoportos gyerekgárda negyede-fele landolt és pont az én gyerekem nem?! Ez kurvára b…ssza a csőrömet, de mondjuk mindennek oka van és talán jobb, hogy nem az egyébként egy-két „eltárolt” gyerekkel van továbbra is együtt a szemem fénye. Bocsika, hogy ideköptem az „epét”!
Az állami oktatást illetően eddig sem álmodtam nagy dolgokról.
És ezután sem én leszek az, aki itt, az oktatás terén változást fog eszközölni, bármilyen formában is.
A “fincsi pofáncsapás” és “gyomros” kombó következtében arra az elhatározásra jutottam, hogy a saját gyerekemnek legyen jó abban a mikrokörnyezetben ahol most van, ezt kívánom elérni, valamint fenntartani, a többi nem érdekel.
Elvégre mindenki így csinálja nem?! Akkor én miért tegyek másképp?! Miért én tartsam oda a képemet a következő sallerért, más helyett IS?!
Elfáradtam és mérhetetlen módon elegem van abból a kib…szott, gyomorforgató, önös érdekekkel teli, emberszámba nem vevő szemléletmódból, ami ezt a társadalmat nagymértékben jellemzi – minden tiszteletem a “fehér hollók”-nak. Az elmúlt 10 évben biztosan ezt éltem/élem meg a családommal, amióta gyerekem született és bevállalta azt a sorsot, amit – mi szülők pedig hozzáedződtünk, mert ezt dobta nekünk a sorskerék.
Egyáltalán nem éri meg „jóarcnak” lenni, ez a keserű tapasztalatom és ezen a véleményemen jelen pillanatban nem kívánok változtatni – lehet, hogy eljön az idő, amikor fogom tudni másképp is látni a megéléseimet.
És nem, nincs energiám, pontosabban NEM AKAROK PONT ERRE ENERGIÁT SZÁNNI, hogy társadalmi szemléletmódot formáljak. Aki ráér erre, tessék, hajrá! Vállaljon SZOLIDARITÁST, HELYETTEM IS és nyugodtan az én GYEREKEMÉRT IS, nem fogok érte megharagudni!
Sőt, minden bizonnyal végre érezni fogjuk a törődést, ami az elmúlt 10 évben hiányzott a családi “raktárkészletünkből”, helyette megkaptuk a társadalmi degradáló “egységcsomagunkat”: b@szódjunk meg, ha már sérült gyerekünk van és amúgy is csak egy “gennyes fekély” vagyunk a NORMÁLISnak tartott/mondott/elhazudott hazai rendszer és közösségek “testén”!
Az az energia, ami erre a „jóarcoskodásra” menne el részemről, azt inkább a családomra és a még megmaradt barátaimra fordítom.
A tanulócsoport két éve alatt, amíg Á.-val jelen voltunk, a szívemet-lelkemet beleadtam, a belemet kiraktam… Köszi, a továbbiakban ezt nem csinálom!
Nekünk ki és mikor volt ott, hogy segítsen, akár Á.-nak iskolát találni?
Hogyan (másképp?) kellett volna kérnem, hogy a „néma segélykiáltásom” meghallgatásra találjon olyan füleknél, akik talán nyújthattak volna segédkezet nekünk?
Vagy nagy naivan azt hittem, hogy kaphatok valamit azért cserébe, hogy 200%-osan teljesítek – igaz, a kutya nem kérte/várta el ezt tőlem. (Vagy mégis? Vagy én tettem magasra saját magamnak a lécet, amit aztán képtelen voltam megugrani?)
Hisz annyi „jóarc” ember van ugye, aki pusztán „jófejségből” – urambocsá’ szolidaritásból (Ejnye no!) akár csinálhatott volna helyet a gyerekemnek és „kedvet” az intézménynek, tanítónak, hogy akarjon vele foglalkozni. (És ne feledkezzünk meg azért a vele együtt hasonló cipőben járó több társáról sem.)
Ja, hogy az is „feltételekhez” volt kötve? Szerezzek ennyi és ennyi velünk hasonló cipőben járó családot és akkor majd nagy kegyesen ’A Minisztériumban’ elkezd az a bizonyos valaki kilincselni, hogy tulajdonképpen lenne itt egy kis plusz feladat számunkra, amit bevállalnánk, ha kapnánk rá támogatást.
Hagyjuk már! Ez mi, tessék mondani? Valami torz szolidaritásféleségecske?!
Az nem elég adat az alter/magán intézményrendszerben, – az én szemszögemből nézve – ott vígan elevickélő fej(es)eknek, hogy sorra pattannak le tőlük a túljelentkezések során a “normál” (wtf) rendszerből menekülő, végletekig agyongyötört és alázott gyerekek, akiknek a nagy hányada sni-s, papírral vagy anélkül?!
Ezek az alter/magán intézményrendszerben vezető pozícióban lévő emberek IS jól alszanak úgy egyébként?!
Valóban elmondhatják magukról, hogy mindent IS megtesznek a “hátramaradottakért” vagy csendben lapítanak, mint szar a fűben, nehogy a kényelmes kis pozíciójuk, meg a saját gyerekeik vastagon kiváltságos helyzete veszélyzónába kerüljön?!
Az alter/magán oktatás kegyeit élvező szülőtársak számára okés, hogy az ő gyereke rendben van, de a kortársa kiszorul ugyanarról a helyről bizonyos (mondvacsinált) indok alapján?!
Társadalmi felelősségvállalás az vajon mi? Az csak a multik “úri hóbortja”, mer’ jól fest az üzletpolitikában meg a honlapon?!
Számomra ez inkább a kettős mérce jelenségét mutatja meg, e társadalmi kör felfogásában IS!
Erre mondtam azt anno, hogy mindent IS egyedül csináltam/csináltunk a férjemmel Á.-ért, az élete közel 10 éve alatt, mert hát én/mi mindent IS tudok/tudunk egyedül csinálni, a széllel szemben hugyozással az élen (harc a SZARértői bizottságok kretén tagjaival, meg az egyéb hivatalok vízfejű aktapakolgatóival).
Ez utóbbira (széllel szemben pisálás, örökös harc) megkaptam reflektálásként, hogy ez az én drámám és hagyjam abba a drámázást (hát abbahagytam, olyannyira, hogy fosok magasról arra, hogy másnak szar, mivel a többség is fosik arra, hogy nekem szar és a hozzám hasonló helyzetben lévőnek szintén szar – tehát a kör bezárult és az én lelkem éppúgy, a „hülyék meg a túloldalon vannak”).
Csak az nem vágta ki a szemét egyik körülöttem lévőnek sem a nagy segítség NEM nyújtásban, hogy a mindent magamra/magunkra vállalás az tulajdonképpen kibaszott nagy teher nekem/nekünk a férjemmel. Ahogy saját magam számára sem volt egyáltalán világos, csak jóval később vált azzá, bizonyos ponton túl.
Tehát én mindent IS csináljak meg, álljak rendelkezésre.
Ugyanakkor ha én támasztok igényeket a másik fél, barát, ismerős, társadalmi csoport felé, ne adj Isten merészelnék kérni, akkor hirtelen a nagy semmivel, a félrefordított tekintetekkel, kifogásokkal találom magam szembe, meg a “jó neked a szar is” állásponttal vagy a “járulékos veszteség” kategóriába sorolásunkkal.
Mindezt azért az “árért” tettem, hogy végre érezhessem magam valakinek.
Nos, ez (volt) az én igazi drámám: hagytam magam kihasználni. Ez az én felelősségem.
Ahogy a döntés IS az enyém, hogy meghúzom a határaimat, hogy kinek és mit engedek meg, hogy megtegyen velem.
Azért én ne kelljek egy projekthez se, hogy „anyja helyett anyja” vagy „gyámja” legyek – bocsánat “mentora” – egy felnőttkorú embernek, aki nem tanult meg saját magáért sem felelősséget vállalni, nemhogy a gyerekéért.
Fel kell nőni a feladathoz ez az egyik, ha nem A LEGFONTOSABB „kritérium” egy felnőttnek, egy szülőnek – szerintem.
Kemény dolog ez a karma, mint ahogy térdre rogyasztó tapasztalások árán meg lehet azt tanulni, hogy kell csinálni, túlélni, élni azokkal az adottságokkal és kapacitásokkal, amik a rendelkezésünkre állnak.
Itt vagyok élő példaként erre. Nekem sem a „szél hordta össze”, amit és ahogyan elértem, ahova eljutottam.
Van elég feladatom családi szinten is, nem fogok bevállalni pluszt.
Nem vagyok abból a fából faragva, mint az Iványi Gábor vagy L. Ritók Nóra. Csakhogy egy-két nagy nevet is említsek.
Attól, hogy nem tőlem „zeng a sajtó” – ez a kijelentésem nem kisebbíti a szememben az általam fentebb említett személyek érdemeit -, én még szép csendben teszem a dolgom. Amit magaménak érzek és ami még számomra elfogadható mértékű, nem igényel áldozatot a részemről valakinek vagy valaminek a rovására.
Ami még kiverte nálam a biztosítékot, hogy anno közölve lett velem lényegében: „csak két telefonnal többet kellene elintézned ‘mentorként’ az igazán nem lehet megterhelő neked amellett, amit amúgy is teszel”
Elárulom, hogy az PONT kettővel több feladat, mint amit én alapból szándékozok elvégezni a jelen élethelyzetem adta kihívások mellett.
Majd én eldöntöm, hogy nekem mi, mennyi és meddig jó, mikor elég. Van, amit még pénzért sem lehet megvenni, nemhogy ingyen megkapni, csak úgy!
Akinek megvan arra a kapacitása a saját élete mellett, hogy ‘mentoráljon’ önkéntesen vagy díjazásért, akkor csinálja. Lelke rajta. Sok sikert kívánok!
Az, hogy én azt a felajánlott bizonyos feladatot nem vállaltam anno és soha nem is fogom már, annak nyomós oka van, fentebb részleteztem.
Az érzéseimet ezzel együtt validnak tartom. Mert én így éltem meg. És a mai napig dolgozik bennem a düh, az elkeseredettség, a sérelem, megbántottság elegye. Azonban ez az én ügyem, hogy ezt rendezzem magammal, magamban és megbékéljek.
Egy dologért tudok hálás lenni a tanulócsoportot illetően, az pedig az, amit már sokkal korábban, egy posztban a tancsoport búcsúztatóhoz kapcsolódóan megírtam: Á. egy olyan közösségben kezdhette el az iskoláséveit, tanulmányait, aminek az összes tagja olyannak szerette és fogadta el őt, amilyen és a legjobb tudásukkal, a legnagyobb szeretettel törődtek vele, gyerek-felnőtt egyaránt.
Amit nekünk a férjemmel a tanulócsoportos lét hozzátett az addigi „tűzön-vízen át” gondolkodásmódunkhoz, pontosabban még inkább megerősített bennünket ebben, az az, hogy minden körülmények között ki kell tudnunk állni a gyerekünkért és önmagunkért – fel kell vállalni a kényelmetlen és konfliktusos helyzeteket is akár – legyen szó akár a csoporton belüli működésről, szülő-gyerek oldalról, tanári oldalról stb. vagy a befogadó intézménnyel való kommunikációról, a különböző hivatalokkal történő egyeztetésekről.
Példát láttunk arra, tapasztalati úton, hogy lehet a tanítást-tanulást azon a módon is művelni, ahogy az a tanulócsoportban működött – már akinél és már ahogyan működött.
Ugyanakkor a szabadságnak ára van, mindenkinek másképp, máshogyan.
Végtelenül sajnálom, hogy a közös történetünk a félreértés és/vagy meg nem értettség okán egy szakaszon megreccsent – a részemről biztosan.
Szívből kívánom, hogy valóra tudd váltani a víziódat, elérd a célodat, amit egy jobb, emberségesebb társadalom létrejöttéért megcselekszel, s találd meg ehhez a társaidat, támogatóidat!
Szeretettel, Évi