Egykori önmagamtól az új énemhez szólva

Elfogadom és szeretem magam úgy, ahogy vagyok és annak, aki vagyok.

Megerősítem magamban, hogy:

  • hálásnak érzem magam azért, mert a szüleim életre hívtak
  • hálásnak érzem magam azért, mert egészséges vagyok
  • hálásnak érzem magam azért, mert van egy szerető származási és egy szerető saját családom
  • hálásnak érzem magam azért, mert van egy áldott, jó férjem és egy gyönyörű gyermekünk
  • elfogadom, hogy a gyermekem születési módjának oka volt, tapasztalásra/tapasztalatszerzésre volt ott és akkor, valamint az azóta eltelt időben szükségem
  • a nőiségem egyik lényegi része új formát kapott, megújult és képes vagyok arra, hogy feloldódjak, elengedjem magam ismét az intimitásban
  • okos, értelmes, szerethető és vonzó vagyok
  • szépen fogok beszélni, mert akkor a gondolataim is tiszták lesznek, energiával telítődöm
  • ha változtatni vágyok, akkor azért lépéseket teszek
  • csak annyi feladatot vállalok el, amit a magam erejéből teljesíteni képes vagyok

Rozsdás és a suli

Rozsdás (Á.) izgalommal várta az iskolát a tavalyi tanévben.

Amikor megkérdeztük tőle, mit szól ahhoz, hogy új helyre megy szeptembertől, azt mondta: “Nem félek, mert legalább ott lesz Sz.” (egykori ovistárs – aki nem mellesleg kettejük közös megegyezése alapján leendő felesége is egyben).

Időközben úgy alakult, hogy nem egy osztályba kerültek. Ez sem törte le a lelkesedését, hisz biztosítva van számára, hogy bármikor találkozhassanak egymással.

Lévén nincs kortárs közössége, ahova járhatna, abban állapodtunk meg a suli vezetőségével, hogy heti 3 napon, reggel 8-tól ebédig bent lesz. Ebéd után jön haza. A bent eltöltött idő alatt tanul és biztosítják számára az előírt fejlesztő foglalkozásokat.

Az első napján kicsit izgulva, ugyanakkor örömmel ment be a társaihoz, tanítójához. A Marsos-űrhajós textilszütyőjében vitte magával Marslakót és Missyt a gyerekeikkel (már 4 porontyuk van), Miszter Tényt és Furkászt.

Hálásak vagyunk, hogy volt két évünk a Marsban, mert így lett viszonyítási alapunk, hogyan lehet másképp is csinálni a sulit, a tanítást-tanulást.

Ezeket a személyes élményeket, tapasztalatokat munícióként viszi magával Rozsdás a mostani közösségébe és én is ebből töltekezem.

Előítéletesen azt gondoltam, hogy “mélyvíz” lesz a Mars után a “közoki”.

Egyelőre tévedni látszom – bár továbbra is vannak bizonytalan érzéseim.

Még ki kell épülnie a teljes bizalmamnak a suli felé – ami elég megtépázott lett az elmúlt közel egy évtized “viharai” miatt. Adok nekik esélyt bizonyítani. Én is törekszem arra, hogy elhagyjam a “lövészárkomat”, “csípőből tüzelés” helyett a valós és kölcsönös együttműködés a célom Rozsdás érdekében. (A bennem élő anyagtigris szunnyad, Mamazon ‘stand by’-ba rakva.)

Az, hogy könnyedén, “zokszó” és “ideggörcs” nélkül tudtam elengedni Rozsdást egy számára és számomra is abszolút idegen-ismeretlen környezetbe, az több ember személyes hatásának köszönhető.

Íme a lista – a nem is olyan távoli emlékeim szerint – a teljesség igényével (ha kihagytam volna mégis valakit, az bátran vegyen-vigyen magával bármit az alábbi köszönetnyilvánításból):

– Köszönöm I. a bizalmat, amit megszavaztál nekünk 2 éve, s azt a nyitottságot, szeretetet, amivel és ahogyan Rozsdáshoz fordultál. Furkász Forever

– Köszönöm B. azt a fajta mindent átölelő és megtartó szeretetedet, amivel fogadtad és ahogyan tanítottad Rozsdást.

– Köszönöm D. a szeretetedet, az odaadásodat, figyelmedet Rozsdás iránt.

– Köszönöm Á. a szeretetedet, az érző és értő figyelmedet, amivel mindig kísérted Rozsdást.

– Köszönöm K. a szeretetedet és az osztatlan figyelmedet, amivel megajándékoztad Rozsdást.

– Köszönöm D., hogy “csendes Don”-ként szeretted Rozsdást és foglalkoztál vele mindig.

– Köszönöm a Marsos gyerektársak és szülőtársak mindegyikének, hogy szeretettel be- és elfogadták Rozsdást – s vele együtt az én jelenlétemet is a csoport hétköznapjaiban.

Ez a mindent átfogó szeretet, bizalom és hit az, ami erőt ad és megtart minket a kis családommal.

Köszönöm a férjemnek és magamnak, hogy volt és van elég lelki és egyéb erőforrásunk felelősséggel dönteni Rozsdás (Á.) sorsáról.

Jó utat kívánunk Mindenkinek, bárhol is tartsatok most a saját ösvényeiteket járva!

Szeretettel,

Rozsdás (Á.), I., Évi

Anyának lenni

A kezdet…

… egy őszi napon tudtam meg, hogy anya leszek.

Érdekes és egyben furcsa volt az érzés, amit megéltem e tény ismeretében: öröm és kétségbeesés.

A „Juj, de jó!” és az „Úristen, hogy fogom csinálni!” kettős egyvelege; a várandósság 9 hónapja alatt valamiféle várakozással teli vegyes izgalom vagy inkább félelem (?) lett az útitársam a férjem és a hasamban gyarapodó magzatom mellett.

Anyának lenni áldás és teher is egyben – nekem.

Áldás, mert egy misztérium része lehetek azzal, hogy életet adok valakinek.

Teher, mert felelősnek lenni azért, aki tőlem függ, nagy feladat, vállalás.

Nálam az anyává válás eufóriája jóval később jelentkezett csak, talán érthető is, ha azt mondom, hogy a gyermekem születése körüli bonyodalmak közepette – az akut rosszullétem folytán oxigénhiányos állapotba került – és az azt követő időszakban, a gyógyító terápiája során, erre minimális szabad vegyértékem maradt.

Apránként mertem/tudtam átadni magam az érzésnek:

A legelején annak örültem, hogy életben maradt, aztán a következő örömcsepp akkor jött, amikor három héttel a születése után, először a kezembe foghattam, utána a „végre itthon!”-lét hozott némi megnyugvást, majd pedig azok a lépcsőfokok, amikre fellépkedve együtt a segítőinkkel nagy eredményeket érhettünk el a fejlődésében, minek köszönhetően “újradrótozta” magát.

A kezdetektől fogva – mintegy énvédő mechanizmusként – a gyermekemre egészséges emberként tekintettem – a drámai diagnózis ellenére is -, valahogy zsigerből stoppoltam, elvetettem minden olyan bekúszó gondolatot, ami ennek ellenkezőjét sugallta volna.

Hiszem, hogy ő befogadó volt arra, amit kapott, kiegészítve azt egy hatalmas szeretet-burokkal.

Milyen volt a történteket megélni anyaként? Erre kétféle válaszom van:

  • visszanézve: úgy vélem, ki lehetett bírni, meg lehet csinálni.
  • ott és akkor benne lenni a folyamatban: őrjítő.

Emlékszem, annak idején – az inkubátora mellett állva – azt mondogattam magamnak, hogy én leszek a világ legboldogabb anyukája, ha ordítani fog egész nap, csak halljam a hangját és akármilyen csintalan lesz, az úgy lesz rendben.

Hááát, még ma is így gondolom ezt, némi hajtépéssel megspékelve, s egy cseppet átértékelve…

Évi

Örvény – mélységből a magasságba

Á. jól van, maradt magántanuló. Heti 3 napot jár be az iskolába, tantárgyi foglalkozásokra és emellett a vele együtt 7 fős osztályban a szociális kompetenciáit fejlesztik társas környezetben a tanítóival. Autizmus szakirányon végzett gyógypedagógusok foglalkoznak velük. Ez most így jó neki, szeret a társaival lenni, szereti a tanítóit, a pedagógiai asszisztenseket. Tanulni utál, a feladathelyzeteket kevésbé kedveli, azért van, amivel lehet őt motiválni.

Nagy arculcsapásként éltük meg a férjemmel, hogy az alternatív/magán iskolákban nem kell a gyerekünk, mer’ csak… mer’ külön és kiemelt figyelmet igényel stb. Mindig lehet erre találni intézményi/vezetői/tanítói oldalról ezer indokot, amivel el lehet hajtani az adott családot.

Nem kell ehhez az állami integrációba (ha-ha, az vajon mi?) beengedni a gyereket, a “gyomorszájon rúgást” már ott megkaptuk, ahol a legkevésbé erre számítottunk.

Azt gondoltuk – ebben az illúzióban éltünk a férjemmel a tanulócsoportos lét megszűntéig -, hogy az alter/magán vonal azért az, ami, mert képes és szándékában áll mit kezdeni az úgynevezett MÁSsággal és SZOLIDÁRIS (utóbbi nálam már inkább szitokszónak számít, elvesztette azt a tartalmát, amire egykoron létrejött).

Nem baj, ugye, hogy hánynom kell attól a mentalitástól, ami egyre inkább a sajátjává kezd válni az alter/magán világnak IS, az össztársadalmi közönnyel karöltve – vagy az oktatási intézmények ezen szelete mindig is „húspiac” volt, csak eddig nem esett le a hályog a szememről.

Hogy lehetséges az, hogy a kerületünkben lévő egyik magániskolában a tanulócsoportos gyerekgárda negyede-fele landolt és pont az én gyerekem nem?! Ez kurvára b…ssza a csőrömet, de mondjuk mindennek oka van és talán jobb, hogy nem az egyébként egy-két „eltárolt” gyerekkel van továbbra is együtt a szemem fénye. Bocsika, hogy ideköptem az „epét”!

Az állami oktatást illetően eddig sem álmodtam nagy dolgokról.

És ezután sem én leszek az, aki itt, az oktatás terén változást fog eszközölni, bármilyen formában is.

A “fincsi pofáncsapás” és “gyomros” kombó következtében arra az elhatározásra jutottam, hogy a saját gyerekemnek legyen jó abban a mikrokörnyezetben ahol most van, ezt kívánom elérni, valamint fenntartani, a többi nem érdekel.

Elvégre mindenki így csinálja nem?! Akkor én miért tegyek másképp?! Miért én tartsam oda a képemet a következő sallerért, más helyett IS?!

Elfáradtam és mérhetetlen módon elegem van abból a kib…szott, gyomorforgató, önös érdekekkel teli, emberszámba nem vevő szemléletmódból, ami ezt a társadalmat nagymértékben jellemzi – minden tiszteletem a “fehér hollók”-nak. Az elmúlt 10 évben biztosan ezt éltem/élem meg a családommal, amióta gyerekem született és bevállalta azt a sorsot, amit – mi szülők pedig hozzáedződtünk, mert ezt dobta nekünk a sorskerék.

Egyáltalán nem éri meg „jóarcnak” lenni, ez a keserű tapasztalatom és ezen a véleményemen jelen pillanatban nem kívánok változtatni – lehet, hogy eljön az idő, amikor fogom tudni másképp is látni a megéléseimet.

És nem, nincs energiám, pontosabban NEM AKAROK PONT ERRE ENERGIÁT SZÁNNI, hogy társadalmi szemléletmódot formáljak. Aki ráér erre, tessék, hajrá! Vállaljon SZOLIDARITÁST, HELYETTEM IS és nyugodtan az én GYEREKEMÉRT IS, nem fogok érte megharagudni!

Sőt, minden bizonnyal végre érezni fogjuk a törődést, ami az elmúlt 10 évben hiányzott a családi “raktárkészletünkből”, helyette megkaptuk a társadalmi degradáló “egységcsomagunkat”: b@szódjunk meg, ha már sérült gyerekünk van és amúgy is csak egy “gennyes fekély” vagyunk a NORMÁLISnak tartott/mondott/elhazudott hazai rendszer és közösségek “testén”!

Az az energia, ami erre a „jóarcoskodásra” menne el részemről, azt inkább a családomra és a még megmaradt barátaimra fordítom.

A tanulócsoport két éve alatt, amíg Á.-val jelen voltunk, a szívemet-lelkemet beleadtam, a belemet kiraktam… Köszi, a továbbiakban ezt nem csinálom!

Nekünk ki és mikor volt ott, hogy segítsen, akár Á.-nak iskolát találni?

Hogyan (másképp?) kellett volna kérnem, hogy a „néma segélykiáltásom” meghallgatásra találjon olyan füleknél, akik talán nyújthattak volna segédkezet nekünk?

Vagy nagy naivan azt hittem, hogy kaphatok valamit azért cserébe, hogy 200%-osan teljesítek – igaz, a kutya nem kérte/várta el ezt tőlem. (Vagy mégis? Vagy én tettem magasra saját magamnak a lécet, amit aztán képtelen voltam megugrani?)

Hisz annyi „jóarc” ember van ugye, aki pusztán „jófejségből” – urambocsá’ szolidaritásból (Ejnye no!) akár csinálhatott volna helyet a gyerekemnek és „kedvet” az intézménynek, tanítónak, hogy akarjon vele foglalkozni. (És ne feledkezzünk meg azért a vele együtt hasonló cipőben járó több társáról sem.)

Ja, hogy az is „feltételekhez” volt kötve? Szerezzek ennyi és ennyi velünk hasonló cipőben járó családot és akkor majd nagy kegyesen ’A Minisztériumban’ elkezd az a bizonyos valaki kilincselni, hogy tulajdonképpen lenne itt egy kis plusz feladat számunkra, amit bevállalnánk, ha kapnánk rá támogatást.

Hagyjuk már! Ez mi, tessék mondani? Valami torz szolidaritásféleségecske?!

Az nem elég adat az alter/magán intézményrendszerben, – az én szemszögemből nézve – ott vígan elevickélő fej(es)eknek, hogy sorra pattannak le tőlük a túljelentkezések során a “normál” (wtf) rendszerből menekülő, végletekig agyongyötört és alázott gyerekek, akiknek a nagy hányada sni-s, papírral vagy anélkül?!

Ezek az alter/magán intézményrendszerben vezető pozícióban lévő emberek IS jól alszanak úgy egyébként?!

Valóban elmondhatják magukról, hogy mindent IS megtesznek a “hátramaradottakért” vagy csendben lapítanak, mint szar a fűben, nehogy a kényelmes kis pozíciójuk, meg a saját gyerekeik vastagon kiváltságos helyzete veszélyzónába kerüljön?!

Az alter/magán oktatás kegyeit élvező szülőtársak számára okés, hogy az ő gyereke rendben van, de a kortársa kiszorul ugyanarról a helyről bizonyos (mondvacsinált) indok alapján?!

Társadalmi felelősségvállalás az vajon mi? Az csak a multik “úri hóbortja”, mer’ jól fest az üzletpolitikában meg a honlapon?!

Számomra ez inkább a kettős mérce jelenségét mutatja meg, e társadalmi kör felfogásában IS!

Erre mondtam azt anno, hogy mindent IS egyedül csináltam/csináltunk a férjemmel Á.-ért, az élete közel 10 éve alatt, mert hát én/mi mindent IS tudok/tudunk egyedül csinálni, a széllel szemben hugyozással az élen (harc a SZARértői bizottságok kretén tagjaival, meg az egyéb hivatalok vízfejű aktapakolgatóival).

Ez utóbbira (széllel szemben pisálás, örökös harc) megkaptam reflektálásként, hogy ez az én drámám és hagyjam abba a drámázást (hát abbahagytam, olyannyira, hogy fosok magasról arra, hogy másnak szar, mivel a többség is fosik arra, hogy nekem szar és a hozzám hasonló helyzetben lévőnek szintén szar – tehát a kör bezárult és az én lelkem éppúgy, a „hülyék meg a túloldalon vannak”).

Csak az nem vágta ki a szemét egyik körülöttem lévőnek sem a nagy segítség NEM nyújtásban, hogy a mindent magamra/magunkra vállalás az tulajdonképpen kibaszott nagy teher nekem/nekünk a férjemmel. Ahogy saját magam számára sem volt egyáltalán világos, csak jóval később vált azzá, bizonyos ponton túl.

Tehát én mindent IS csináljak meg, álljak rendelkezésre.

Ugyanakkor ha én támasztok igényeket a másik fél, barát, ismerős, társadalmi csoport felé, ne adj Isten merészelnék kérni, akkor hirtelen a nagy semmivel, a félrefordított tekintetekkel, kifogásokkal találom magam szembe, meg a “jó neked a szar is” állásponttal vagy a “járulékos veszteség” kategóriába sorolásunkkal.

Mindezt azért az “árért” tettem, hogy végre érezhessem magam valakinek. 

Nos, ez (volt) az én igazi drámám: hagytam magam kihasználni. Ez az én felelősségem.

Ahogy a döntés IS az enyém, hogy meghúzom a határaimat, hogy kinek és mit engedek meg, hogy megtegyen velem.

Azért én ne kelljek egy projekthez se, hogy „anyja helyett anyja” vagy „gyámja” legyek – bocsánat “mentora” – egy felnőttkorú embernek, aki nem tanult meg saját magáért sem felelősséget vállalni, nemhogy a gyerekéért.

Fel kell nőni a feladathoz ez az egyik, ha nem A LEGFONTOSABB „kritérium” egy felnőttnek, egy szülőnek – szerintem.

Kemény dolog ez a karma, mint ahogy térdre rogyasztó tapasztalások árán meg lehet azt tanulni, hogy kell csinálni, túlélni, élni azokkal az adottságokkal és kapacitásokkal, amik a rendelkezésünkre állnak.

Itt vagyok élő példaként erre. Nekem sem a „szél hordta össze”, amit és ahogyan elértem, ahova eljutottam.

Van elég feladatom családi szinten is, nem fogok bevállalni pluszt.

Nem vagyok abból a fából faragva, mint az Iványi Gábor vagy L. Ritók Nóra.  Csakhogy egy-két nagy nevet is említsek.

Attól, hogy nem tőlem „zeng a sajtó” – ez a kijelentésem nem kisebbíti a szememben az általam fentebb említett személyek érdemeit -, én még szép csendben teszem a dolgom. Amit magaménak érzek és ami még számomra elfogadható mértékű, nem igényel áldozatot a részemről valakinek vagy valaminek a rovására.

Ami még kiverte nálam a biztosítékot, hogy anno közölve lett velem lényegében: „csak két telefonnal többet kellene elintézned ‘mentorként’ az igazán nem lehet megterhelő neked amellett, amit amúgy is teszel”

Elárulom, hogy az PONT kettővel több feladat, mint amit én alapból szándékozok elvégezni a jelen élethelyzetem adta kihívások mellett.

Majd én eldöntöm, hogy nekem mi, mennyi és meddig jó, mikor elég. Van, amit még pénzért sem lehet megvenni, nemhogy ingyen megkapni, csak úgy!

Akinek megvan arra a kapacitása a saját élete mellett, hogy ‘mentoráljon’ önkéntesen vagy díjazásért, akkor csinálja. Lelke rajta. Sok sikert kívánok!

Az, hogy én azt a felajánlott bizonyos feladatot nem vállaltam anno és soha nem is fogom már, annak nyomós oka van, fentebb részleteztem.

Az érzéseimet ezzel együtt validnak tartom. Mert én így éltem meg. És a mai napig dolgozik bennem a düh, az elkeseredettség, a sérelem, megbántottság elegye. Azonban ez az én ügyem, hogy ezt rendezzem magammal, magamban és megbékéljek.

Egy dologért tudok hálás lenni a tanulócsoportot illetően, az pedig az, amit már sokkal korábban, egy posztban a tancsoport búcsúztatóhoz kapcsolódóan megírtam: Á. egy olyan közösségben kezdhette el az iskoláséveit, tanulmányait, aminek az összes tagja olyannak szerette és fogadta el őt, amilyen és a legjobb tudásukkal, a legnagyobb szeretettel törődtek vele, gyerek-felnőtt egyaránt.

Amit nekünk a férjemmel a tanulócsoportos lét hozzátett az addigi „tűzön-vízen át” gondolkodásmódunkhoz, pontosabban még inkább megerősített bennünket ebben, az az, hogy minden körülmények között ki kell tudnunk állni a gyerekünkért és önmagunkért – fel kell vállalni a kényelmetlen és konfliktusos helyzeteket is akár – legyen szó akár a csoporton belüli működésről, szülő-gyerek oldalról, tanári oldalról stb. vagy a befogadó intézménnyel való kommunikációról, a különböző hivatalokkal történő egyeztetésekről.

Példát láttunk arra, tapasztalati úton, hogy lehet a tanítást-tanulást azon a módon is művelni, ahogy az a tanulócsoportban működött – már akinél és már ahogyan működött.

Ugyanakkor a szabadságnak ára van, mindenkinek másképp, máshogyan.

Végtelenül sajnálom, hogy a közös történetünk a félreértés és/vagy meg nem értettség okán egy szakaszon megreccsent – a részemről biztosan.

Szívből kívánom, hogy valóra tudd váltani a víziódat, elérd a célodat, amit egy jobb, emberségesebb társadalom létrejöttéért megcselekszel, s találd meg ehhez a társaidat, támogatóidat!

Szeretettel, Évi

Viszlát, Mars!

köszönet

útravaló

Sziasztok!

Nehéz most szavakba önteni az érzéseinket.

Fáj, hogy egy korszak véget ért az életünkben és bizakodunk, hogy az előttünk álló időszak a maga kihívásaival együtt is tartogat legalább annyi örömöt, amennyit az elmúlt két évben veletek megélhettünk!

Hálásak vagyunk a férjemmel azért, hogy Á.-t odaadó szeretettel és figyelemmel fogadta a Mars közössége (felnőttek és gyerekek egyaránt).

A saját Univerzumából átjárhatott egy másik Bolygóra. Társakra, barátokra lelt.

Egy karkötőm részei azok a kis zöld gömböcskék (mohaachát ásvány), amik Á. „elköszönő” kártyáin vannak.

Már nagyon régen nem hordtam, a díszkagylók is az otthonunk rejtekéből kerültek elő.

(A kivitelezés némileg extrára sikeredett, mert az autóban, úton a találkozónkra, menetközben próbáltam az ásványt a cérnára fűzni, a cérnát egy varrótűvel a kartonba szúrt lyukba applikálni.

A 16-ból 4 gömböt sikerült a 34 perces menetidő alatt felraknom a kartonra… 2 db valahol az ülés és a padlókárpit közé szorult…)

D. ezúton köszönöm neked, hogy nem találtad meg az autótokat, mert így be tudtam fejezni az ajándék készítését a megérkezésetekig.

Utólag jött a felismerés, hogy miért az ásványgömbökre esett a választás:

Á. kedvencei a bolygók és mi mindannyian különálló bolygók vagyunk, mégis valamiben egyezünk (ugye zöld színű mindegyik gömb).

A kagylók ugyanakkor nem egyformák. Ezekben meg ott van a diverzitás. Mindannyian mégis mások vagyunk.

Á. ajándékában benne vagyok én is azzal, hogy adtam valamit abból, ami nekem fontos (volt egykor) és most másnak válhat fontossá.

Számomra ez egy hatalmas dolog és lépés, hogy elengedek egy olyan valamit, amihez kötnek érzések, ha már nem is olyan intenzitással, mint egykoron.

Jó érzésekkel tudtam átadni.

Az achát leginkább stabilizáló és erősítő hatásáról ismert. Kiegyensúlyozó, elnyeli a negatív energiákat, segíti az újrakezdést.

Nyugtató kő, gyógyítja az érzelmi sérüléseket, szívfájdalmat.

Támogatja a realitásérzéket, problémamegoldást.

A gyökércsakra ásványa.

Úgy tartják, hogy a mohaachát:

  • nyitottabbá tesz a lehetőségekre,
  • felfrissíti a lelket és képessé tesz bennünket arra, hogy mindenben meglássuk a szépet,
  • segítségével meg tudjuk különböztetni a hamis és igaz barátokat,
  • a gazdagság köve, vonzza a bőséget,
  • növeli az önbizalmat és erősíti a pozitív jellemvonásokat.
  • felszabadítja a félelmet és a mélyen gyökerező stresszt.
  • fejleszti a kitartást és azt a képességet, hogy soha ne adjuk fel semmit.

Szívből köszönünk mindent! Találkoz(z)unk még!

Mindannyiótoknak jó utat kívánunk a következő állomásig!

Szeretettel: Á., I., Évi